Brixham a halászhajók fellegvára

Végre újra szabadnapom van és elterveztem, hogy a Torquay-tól kb. 15 km-re fekvõ Brixhambe kerekezek.

Voltunk már ott többször, mert nagyon szép és sok a látnivaló. Nemrég vacsorázni voltunk ott a barátainkkal a Breakwater éttermében, ahol csodálatos kilátás van a tengerre és a túlsó parton lévõ Paigntonra és Torquay-ra. Tulajdonképpen ezek a városok a Torbay öböl körül vannak félkaréjban. Brixhamben szokott lenni kalózfesztivál.

Sir Francis Drake Golden Hind nevü kalózhajójának a másolata a kikötõ belsejében horgonyoz. 

Voltunk már itt halászhajó versenyen is, mert Tibi kollégájának a férje volt az egyik hajó kapitánya. A verseny után hatalmas eszem iszom dínom dánom van mindíg. A halászhajók szorosan egymás mellett vannak és a hajókon fantasztikus hamburgerek és kolbászok sülnek, sörrel és hideg üdítõvel lehet öblíteni. 

Itt állomásozik a Lifeboat hajója is.

A kikötõ hatalmas, tele kisebb nagyobb hajókkal. A kikötõ mellett hatalmas halfeldolgozó üzem, de mégsem terjeng halszag sehol. A Brixham-i halfeldolgozóból szerte az egész országba szállítanak friss halat ami nagyon népszerü Angliában. 

Tehát autóval már többször voltunk itt de bicajjal egy újabb kihívás volt nekem. Ilyen messze még nem bicajoztam, pláne autóúton. Az úton több helyen igénybe lehet venni a kerékpárutat, de nem mindenhol van rendbetéve, és néhol a gaz igencsak benõtte az utat. Tehát maradt az autóút. Felfelé is sokat kell tekerni de nem volt olyan szörnyü. Egy óra alatt értem a városba, és az addig borús idõ hirtelen napos lett és a nyüzsgõ partmenti részre érve olyan jó érzés töltött el, hogy megcsináltam. Tudom, nem nagy dolog, de nekem még az. 

Elkerekeztem egy nagyon klassz helyre a Seawater swimming poolba, ami a tenger mellett van. 

Egy jó kis strand ez nagy medencével ami tengervízzel van töltve. Mire odaértem már újra beborult, de feltett szándékom volt, hogy úszom egyet.

                                     

A korai idõpont miatt és talán a borús ég okán senki nem volt a strandon, csak a vizimentõ. Igy hát fürdõruha fel és megmártóztam a  kb.17 fokos vízben, és úsztam néhány hosszt. Mivel a levegõ sem volt sokkal melegebb, egyáltalán nem vacogtam amikor kijöttem a vízbõl. Visszamentem a kikötõbe, és még elidõztem egy órát a nézelõdéssel. Ittam egy lattét a Costa coffee-ban majd elindultam vissza. 

A visszaút sokkal gyorsabban ment és az idefelé megszenvedett emelkedõk most gyors gurulós lejtõk lettek. Egy óra alatt visszaértem a kirándulásból, ami fantasztikusan sikerült, és nagyon büszke vagyok magamra mert harminc km-t bringáztam!!!! Egyébként a diétának és a napi szintü bicajozásnak köszönhetõen 4 kg-ot fogytam!!

Dolgos bringás hétköznapok

Csokitorta ide vagy oda, a bringázások után farkaséhes voltam és szerintem nem volt egyenlõ az elégetett és a magamhoz vett kalóriák száma. Ezért hipp hopp magamra dobtam plusz egy kilót és  egyébként sem éreztem magam túl jól a bõrõmben. Elég erõs csontozatom van ( ezt onnan tudom, hogy soha életemben nem sikerült eltörnöm egyetlen végtagom sem, pedig leestem innen onnan...;

Magyarországon egy szép nagy házunk volt és a fürdõszoba ablaka a kert végében álló garázsra nézett aminek rendes háromszög alakú teteje volt, padlása is jó magas. Kívülrõl egy vasvázas falépcsõ vitt fel a padlásra, korlát nyista. Itt tartottunk mindenféle limlomot. Egyszer épp esõ után jutott eszembe hogy valami baromi fontosat le akarok hozni és felmentem. A párom épp a két, akkor még öt és három éves gyerkõceinket felügyelte fürdés közben és az ablakon kitekintve annyit látott, hogy a lépcsõ tetejérõl ami cirka négy méter volt, háton érek földet, meggyorsítva a macerás lemászás procedúráját.

Azon kívül hogy percekig levegõ nélkül próbáltam túlélni, semmi bajom nem esett, csak nagyon sáros lettem. Szó nélkül bementem a fürdõszobába és ledobva ruháim beültem a lányaim mellé a kádba. )

Szóval ennyit a csontjaimról.  Ehhez képest a 160 cm magasságom(??) mellett eddig  ellavíroztam 68-69 kilóval, de a nagy adventure lázban elkezdtem nagyon éhes lenni és ettem. Amikor rámerészkedtem a mérlegre az pofátlanul 70,9 kg-ot mutatott és az már nagyon durva...

Egy hete elkezdtem egy diétát (bár szkeptikus vagyok a fogyókúrákkal szemben, inkább hiszek a mozgással való lefogyásban) de gondoltam, hogy legalább azért is megcsinálom, mert picit a gyomrom is visszanyeri lánykori méretét és nem egy feneketlen krumpliszsákhoz fog hasonlítani. És ha bringázok is mellette akkor tuti a siker. 

A diéta a következő ( ha valaki szeret próbálkozni esetleg...)

Az eredmény: a harmadik nap már egy kilóval kevesebbet mutatott a mérleg anélkül, hogy elállítottam volna. Egy hét után pedig három kilóval lettel könnyebb és ez nagyon jó érzés. Persze mindennap bringával jártam dolgozni, ami nem nagy kihívás mivel odafelé szinte végig gurulok és csak az utolsó ötszáz métert kell felfelé tekerni ( igaz akkor a tengerszinttől számított 60métert) és a tengerparttól indul felfelé.

És kipróbáltam picit hosszabb utat is, azt csak kétszer eddig mert nekem nagyon gyilkos volt.

De végül maradtam az elsőnél, mert tök jó reggel végig gurulni a városon.

Szóval amikor felérek a munkahelyemre szép piros leszek és próbálok levegőhöz jutni, de a tüdőkapacitásom még nem arányos a bejuttatni kívánt levegővel. Ilyenkor vicceskednek velem a lengyel kollégáim, hogy hova siettem ennyire. Szerintem komplett hülyének néznek, hogy képes vagyok már reggel elfáradni, és ezután még 15 szobát végigtakarítani, mosolyogni a vendégekre miközben egy piros bazi nagy, Henry névre keresztelt porszívót húzok magam után.

De nem bánom.

A hazafelé út egy picit hosszabb mert nem akarok folyamatosan felfelé menni és egy két dolgot  kosaramba is pakolok a Tescoban ami a kormányt hol erre, hol arra húzza. Szóval kerülök, de ennek az az ára, hogy az utolsó utca nagyon meredek, de ekkor már képtelen vagyok tekerni és inkább tolom a bringám.

Szóval így telnek a dolgos bringás hétköznapok. Remélem hamarosan ha hétköznap leszek szabadnapos, egy jó kis kirándulásról is beszámolhatok.

Balra vagy jobbra?

Ma szabadnapom van és azt terveztem, hogy a tőlünk kb. 20 mérföldre lévő Starcross-tól Exeterig kerekezek.

A végig kiépített kerékpárúton nyugodtan lehet nézelődni a táj szépségében és nincsenek extrém emelkedők.  Maga a két város közötti kerékpárút kb. 10 mérföld. Addig viszont autóval mentem, mert harminc mérföldet azért nem mertem bevállalni és az autóutakkal sem vagyok még túl jóban.
Felszerelkeztem egy Gopro kamerával és a telefonom is felszereltem a bringára, hogy az Endomondo végig kövesse az utam. Starcrossnál megálltam egy parkolóban is kipakoltam a bringát. Nagyon meleg volt pedig még csak tíz óra körül járt az idő.

Itt Angliában ritka, hogy nyáron nagyon meleg van és télen nagyon hideg van, legalábbis itt a déli részen. 2013-ban az első itt töltött nyarunk fantasztikus volt, és nem is hittem azoknak akik az angol nyárról beszéltek ami esős és szeles meg hideg stb. Aztán a következő két nyár nagyon vacak volt, meg az ősz és a tél is.

Egy két mérföld után elágazott az út, amelyből az egyik az Exe  folyó mellett vitt tovább, vacak műút volt, de nem forgalmas. A másik út viszont hivogatóan csábított, mert a buján zöldellő fák és bokrok között helyes kis út kanyarodott az erdőbe. Ki is volt írva hogy Public footpath és Cycle route és én begurultam.

https://goo.gl/photos/siFDRa9xPFs9NCNi8

Nem tudtam végigkerekezni mert az egyik csodálatból a másikba estem:
Először is meg kellett állnom, mert valami földöntúli hang ütötte meg a fülem. Eltekintve a békák brekegésétől és a madarak csicsergésétől egy teljesen más, számomra nagyon felismerhetetlen hangot hallottam. És a hang a fák koronája felől jött. Hallgassátok:

Aki tudja a megfejtést, megjegyzésben leírhatja nekem, mert nem fogok rájönni...

 Gyönyörű ősfák, hatalmas rétek, és a kastélyhoz közeledve tucatnyi őzgidát láthattam, mintha egy safari parkban lennék. Az út két oldala kerítéssel volt ellátva, az egyik oldalon fantasztikus lankás mező, óriási fenyőkkel, a másik oldalon a legelésző őzikék. Egyik ámulatból a másikba estem.

                                        

Talán két mérföld után megérkeztem a kastélyhoz és a mellette lévő Garden centerhez, ahol újra kicsodálkozhattam magam.
De az Exeterbe továbbvezető bicikliutat nem találtam. Próbáltam beírni a google maps-ba, hogy gyalog mennék én oda, de ide oda vezetett úttalan utakon és erdőkön mezőkön keresztül (amit persze nagyon élveztem és cseppet sem bosszankodtam, hogy tévelygek jobbra balra) de végül csak fel akart vinni egy autóútra, én pedig nem akartam oda menni. Már csak azért sem, mert tudtam, hogy az nem lehet azonos a kijelölt kerékpár útvonallal.
Elütöttem így az időmet és végül cirka 6 km-t sikerült kóborolnom, amikor visszaértem a kastélyhoz.
Gondoltam, hogy igy se volt rossz. A párommal közben néhány üzenetet váltottam és kiderült hogy ott léptem a "rossz" útra ahol jobbra az Exe folyó mellett kellett volna mennem, de engem jobban csábított a természet.
Nem bántam meg, de legközelebb jobbra megyek, mert szeretnék az egyik kedvenc városomba egyszer bringával megérkezni. Eddig csak autóval jártunk ott, legtöbbször télen a nagy Exeteri karácsonyi vásáron, de nagyon sok más látnivaló is akad ott.

 Ok, mondhatjátok,  hogy szőkenő vagyok, mert miért nem töltöttem le a térképet és az egyenesen odavitt volna. (egyébként barna vagyok :) De legjobban úgy lehet megismerni a környezetünket ahol élünk, ha egy kicsit eltévedünk nem?

Cockington Village

Az othonomtól csupán néhány km-re lévő kis falu olyan mint Magyarországon a Szentendrei

Skanzen ahová nagyon sokat jártam a lányaimmal amikor még picik (és könnyen kezelhetőek) voltak.

Nos, Cockington falu egy hasonló itteni látványosság, tele régi kis falusi vályogházakkal, kézművesekkel, lovaskocsival és óriási parkkal tele szebbnél szebb növényekkel. 

Ez volt az első utam a bringámmal ami egy Challenge flex 20inch kerekű commuter bike. Picit (nagyon hasonlít) a régi Camping bicajokhoz, de ehhez már komoly váltó is tartozik. 

Az összecsukhatósága aranyat ér mert ahol lakunk sajna nincs garázs és nincs  hol tartani a bicajokat, ezért az egyik háztartási helységbe bőven elfér. A páromnak picit komolyabb a bicaja ami egy Brompton márkájú kis ékszerdoboz. 

Az előző Boardman márkájú bicaját a ház elől hajnalban még februárban ellopták fittyet hányva a lakatra és a kamerára. Picit mérges volt, mert neki ez volt amivel munkába járt. Itt ugyanis reggel hatkor még épp a másik oldalukra fordulnak a buszok, s míg szendereg a robogás addig vagy autó vagy bringa ami elvisz a munkába. Az autónk épp az utolsókat rúgta, úgyhogy összejött rendesen szegénynek. Itt van egy olyan lehetőség, ha munkába autóval jársz, akkor jó esetben a munkahelyeden elintézheted, hogy kamatmentes részletre (féláron!) megvegyenek neked egy bicajt max 1000 font értékben. Ha jól tudom, az adóddal is kapcsolatos a dolog de ennyire nem mélyedtem bele a dolgokba, lényeg hogy senki sem jár rosszul. Te fizeted a részleteket havonta. Éppen csak hogy egy picivel kell hogy többet keress a minimálbérnél  ami jelen pillanatban itt 7.20£/óra. Tehát így esett, hogy álmai bicaját egy két hónap múlva maga alatt tudhatta, és nem kellett kint hagyni a sötétben a gonosz rablóknak prédául.

Na, elkalandoztam ...

Tehát Cockington volt az első utam a bringámmal ami nem is volt olyan megerőltető. Az Endomondo sport tracker programnak köszönhetően pontosan láttam mennyi utat tettem meg, és milyen paraméterekkel, tehát milyen gyorsan mentem, mennyi volt a legmagasabb és legalacsonyabb magasság, mennyi kalóriát és folyadékot vesztettem stb. 

A tengerparton végig gurultam a kikötőnél és élveztem a langyos időt. 

Persze még nem mertem az autók közé menni, inkább csak úgy a járdákon lavíroztam lassan a sétáló emberek között. Ha autóútra kényszerültem mégis akkor picit úgy éreztem magam mint a Dumb és Dumberben (Dilibogyók) amikor egy mopeden Aspenbe utazik a két lángész és egy kamion elmegy mellettük nagyot tülkölve. Szóval megremegett a kezem ha egy egy autó elment mellettem. Hozzáteszem itt rendkívül figyelmesek az autósok ha kerékpárosról van szó: Nem húznak el melletted két centire százzal, nagyot kerülnek és türelmesen követnek tízzel amennyiben nincs hely a kikerülésre. Néha hosszú percekig, és utána nem ordítanak ki az ablakon, hogy te és a kedves mamád hol pedálozzatok, meg hogy ez nem a játszótér. De ettől függetlenül még hozzá kell szoknom...

Cockingtonba beérve persze már sokkal élvezetesebb volt a tekerés, és a kis pihenõ.

Miértek és hogyanok

Nem vagyok egy sportember, legalábbis eddig nem volt sok kitartásom a sportokban.
Meg is értem 47 évet anélkül, hogy komolyabb sportteljesítményt elértem volna.
Nem mondom, belekóstoltam ebbe abba, de mindenféle mondva csinált akadályok miatt nem folytattam azokat.
A párom tinikorában versenyszerüen bringázott és késōbb is néhány évente felvette a kesztyūt és felfrissítette az izmai emlékezetét. Néhány éve még Budapesten most itt egy angol délnyugati tengerparti kis városban folytatta a bringázást. Napi 35 km amit leteker mivel munkába jár vele.  Persze én arra hivatkozva, hogy hazafelé muszáj bevásárolnom inkább autóval jártam eddig.
 Ez itt egy gyönyörü hely, bár dimbes dombos eléggé, viszont sok a látnivaló, parkok, erdõk, tengerpartok. Négy éve itt élünk de még mindíg van felfedezetlen hely amire néha rácsodálkozom, hogy milyen mesebeli.  Sajnos egy bizonyos kor után nem lehet büntetlenül enni hat után is, mondjuk csokitortát eperhabbal, de én nem tudok lemondani az ilyenfajta élvezetekről. Kipróbáltam a futást. Még tavaly részt is vettem eg jótékonysági futáson ami kb öt km volt de az eszme sokat lóditott hogy ne adjam fel mert a rák ellen küzdők és az azt legyőzőkért futottunk. Akkor épp egy kedves ismerősöm küzdött a kórral és már csak emiatt is közelről érintett a nemes cél elérése. Ott voltam, lefutottam a kisebbik lányommal, jólesett az, hogy végigcsináltam de aztán annyi.

 Azt mondják a negyven feletti nők érnek meg a mindennapi futásra mert az igazán az agyban dől el. Én vagyok az ellenpélda mert semmi értelmét nem látom sajnos a futásnak. De természetesen tiszteletben tartom azokat és felnézek rájuk akiknek pedig ez a csúcs. Gondolom nem jutottam el addig a pontig, hogy élvezzem és ne folyamatosan levegőért kapkodjak és rákvörös arccal fogjam az oldalam ötven méter után. Mint már mondtam ezen a helyen nehéz ötven méter síkterületet találni legfeljebb egy hosszabb tengerparti szakaszon de homokban futni? Szóval vettem egy olcsó bringát az ARGOS-ban, ami egy  raktár áruház itt Angliában és belecsaptam a lecsóba. Ezt a blogot azért írom, hogy legyen mit számonkérni rajtam ha ezt is abbahagynám.
Ha a jövőben esetleg valaki idetéved és nem lát új bejegyzést már hónapok óta, kérem tegye meg és írjon egy pár sor megjegyzést, pl.: hogy milyen gyenge jellem vagyok és szégyeljem magam!  Azonban ha maradok a "lovon"  akkor csupa szép helyre kalauzolom el a látogatóim valamint figyelemmel kísérhetitek, hogy leszek egyre fittebb és kiegyensúlyozottabb, köszönhetően a kitartó munkának.
Remélem egy kis inspirációt adok azoknak is akik hasonlóan szeretnének picit egészségesebbek, picit karcsúbbak lenni negyven felett, alatt és nem utolsósorban élményekkel gazdagodnának a kerékpározás által. 

Éljen a csokitorta!