Greenway felé

Picit szomorú voltam, mert azt irta a telefonom, hogy ma kimondottan kellemetlen esõs borús idõ lesz. Azt terveztem, hogy bicajozok egyet, kihasználva a szabadnapom. Persze, õsz van, és az idõjárás itt a tenger mellett abszolút kiszámíthatatlan, tehát bíztam az áramlatokban és a jó szélben. Ezért arra ébredtem, hogy az épp elvonuló felhõk közül már kisütne a nap de a tenger felõl bekúszó sūrū köd beborítja fölöttünk a kék eget. Azért kilenc körül elindultam. Célom a Greenway, Agatha Christie otthona, vagyis az azt körül ölelõ park és a Dart folyó kompkikötõje volt. Nehéz itt emelkedõk nélkül megúszni, felkészültem hát az izzasztó dombokra és a hūsítõ lejtõkre.

A Torre Abbey sandra érve a nap már átsejlik a köd mögül. Meg kell állnom mert nagyon furcsa, hogy ezen a reggeli órán többen is úsznak a tengerben. Lemegyek a lépcsõket nyaldosó hullámokhoz és beledugom a kezem a vízbe. Meglepetésemre a tenger szinte langyos. Egy néni kiált ki a vízbõl, hogy higgyem el ez a víz most legalább húsz fokos. Tehát ezért a köd, mivel a levegõ hõmérséklete csak 13 fok, gondolom korábban pedig csak 8-9 fok lehetett. Felmerül bennem, hogy visszamegyek a fürdõruhámért de aztán mégis meggondolom magam és tovább tekerek Paignton felé. A régen csigalassúsággal megmászott emelkedõkön most játszi könnyedséggel pedálozom  fel. A Preston beachen már süt a nap is, és egy picit megpihenek a tengerparton élvezve a melegét. Aztán tekerek tovább Churston felé a fõúton, és azon a nagy emelkedõn is feljutok amelyen néhány hónapja még leszálltam a bicajról. A Greenway felé vezetõ út is nagyon szép, miután letérek a fõútról. A széles utat két oldalt elegáns földszintes házak övezik, gyönyörū, gondozott kertekkel. Lefelé gurulva egyre öregebb ám annál gondozottabb házak bukkannak fel. Meg kell állnom, rácsodálkoznom erre a kis településre melynek a neve Galmpton. A Galmptoni kis hivatal jobbra magában is egy mesebeli házikó. 

Balra egy házon tábla, miszerint itt élt Robert Graves író és költõ, valamint, hogy a ház a 17. században épült.

Majd egy fogadó és vendégház következik, utána apró kis templom. 

Mindenhol virágok a kõházak oldalán.

 A forgalom elenyészõ. A helyiek és a szolgáltatók közlekednek ezen az úton, mert a Greenway házba látogatók busszal érkeznek vagy a Greenway autói viszik és hozzák, kivéve ha gyalogosan vagy mint én, kerékpárral közelítik meg a területet. Miután elhagyom Galmptont az út szūkebb de annál kanyargósabb lesz. Jobbra hihetetlen panoráma tárul elém, meg kell állnom hogy gyönyörködjek.

Bocik legelnek valahol lent a völgyben, egy kis kapun keresztül be lehet jutni a domb tetejére, kissé lejjebb a Greenway vasútállomás, ahol  a kis gõzösök pöfögve állnak meg Kingswear felé vezetõ útjukon. 

Megfogadom, hogy visszafelé megvárok egyet. Elgurulva a Greenway park mellett lefelé megyek tovább a Dart folyó hajóállomására. Borongós az idõ de azért néha ki-kisüt a nap. 

A hajóàllomás szinte néptelen, de hamarosan megérkezik a Dartmouthból közlekedõ komp, látogatókkal a fedélzetén. A kis büfében két ember dolgozik, az egyik néha átcsónakozik a másik oldalra és egy-egy fuvarral jön vissza. 

Nagy a forgalom a folyón, elõször a Torquayból Dartmouthba közlekedõ hajó jön, majd a tengerészgyalogság egyenruhájában két kék fehér hajó tünik fel, gondolom a Dartmouth-i Britannia Naval College hajója. Vitorlások, motorcsónakok, kis- és nagyhajók. Egy dédapám gyerekkorában odahelyezett padon ülök a kikötõ közepén. Ezt onnan tudom, hogy a pad úgy néz ki mintha korhadt és szálkás lenne, de tükörsimára van kopva az ülõfelület. Agatha C. még ücsöröghetett ezen, s közben azon törte a fejét, hogy megmérgezze vagy leszúrja az áldozatát a könyvében. 

Ebben a csodás miliõben fantasztikus krimik születtek egykor. A büfés fehér meghatározhatatlan típusú kutyája a padon keresztül a hónom alatt dugja át a fejét egy kis fülvakarást remélve. Megkapja. Kacsák placcsognak el elõttem, egy fehér és két pekingi lehet.

Egyre borúsabb lesz az ég, így szedelõzködöm és feltekerek a parkhoz, ahol egyenruhás portás fogad és beenged. Az õsfákkal teli park gyönyörū, néhol apró lila virágok, máshol pálmafák bújnak meg fenyõfák között békességben. 

Körbetekerek, de a látogatóközpontba ami Agatha Christie házához vezet, már nem megyek be mert most nem szeretnék 11 font belépõt  fizetni, hogy megtekintsem az író házát belülrõl. Visszafelé megállok a vasutállomás fölött. Meghallom a messzi vonatfüttyöt és már készítem is a kamerám. Néhány perc múlva feltünik a gõzös és pöfögve megáll, kiteszi utasait. Lassan elindul s mielõtt még eltünne az alagútban, küld egy füttyöt felém. Hálás vagyok az élményért. 

Olyan gyorsan visszajutok Torquayba mintha csak idõutaztam volna. Naná, hiszen visszafelé alig van emelkedõ és a kerékpárútakon úgy hasítok lefelé, hogy attól tartok átlépem a 30mérföld/órás sebességhatárt. Igaz csupán 15 mérföldet tekertem, de mivel én kocabringás vagyok és folyton megállok gyönyörködni meg fényképezni, elég is volt ennyi.

Starcrossból Exeterbe

És végre a múltkori elmaradt (eltévedt) utat végig gurulhattam. Igaz az idõ nem volt a legnyáriasabb, de bicajozáshoz elment. A kerékpárút csúcs volt! Pont az a nézelõdõs, néhány fotóhoz megállós de ha nagyon akarok akkor gyorsan tekerõs út volt. A szembõl érkezõktõl mosoly vagy köszönés. Egy szakaszon seregnyi (kb tizenöt) anyuka egyenbicajon, piros utánfutó kocsiban egy-egy csemete. Idösek, fiatalok, kirándulók, gõrkoris sielõk, és sok sok szép látnivaló.

 A Powderham Castle másik oldalról is szép, fõleg a templomkert, ahol meg kellett állnom, mert az én ketyóm a templomkert, mert van benne valami festõi, örök és idõtlen. Semmiképp sem lehet egy sima temetõhöz hasonlítani.

 Bocik százával, nyuszik (olyan Bambiból elõugró kis szürkék, fehér pamaccsal a hátsójukon). 

Õsrégi hadihajó roncs, a folyón visszatükrözõdõ fák, az útszéli tarka virágok még így, ebben a szürke idõben is fantasztikus látványt nyújtottak. Exeterbe beérve a dokkokhoz érkeztem, a folyó mentén vitorlás iskolások, a sárkányhajóban ütemes dobolásra emelték az evezõt, kis kávézók, színes boltok, hattyúhad a hidak alatt, ezernyi virág a házak oldalán. Sajnos viszont elkezdett szitálni az esõ és sokáig nem maradtam. Visszafelé szerencsére a városból kiérve megszūnt az esõ és vígan tekerhettem tovább. 

Guruljunk Hollicombe beach-re!

Sajnos tegnap nagyon sok dolgom volt itthon és a tervezett bicajozás elmaradt, pedig másodszor is szerettem volna nekifutni az Exeteri kerékpártúrának. Picit szomorú is voltam mert egész héten erre a napra vártam de sajnos közbeszólt az élet és elment a délelõtt és délután már nem akartam ekkora útnak nekivágni. Az idõ pedig nem volt szörnyü, itteni viszonylatban egész nyárias volt, csak a nap nem sütött de meleg volt. A mai reggelem is rohanás volt ezért az utolsó pillanatban ugrottam az autóba hogy beérjek a munkahelyemre. Délután viszont olyan brutál meleg lett (23 fok) ami az itteni párás tengerparti klímában felér a harminc fokkal is, hogy nem fértem a bõrõmbe és lekerekeztem a néhány mérföldre lévõ Hollicombe beachre. Tibivel, aki épp a munkából hazafelé tartott, megbeszéltem, hogy a tengerparton találkozzunk. Neki úgyis útba esett és ha jó az idõ, akkor könnyū õt eltéríteni a hazafelé vezetõ útról. 

Torquay-ból Paignton felé, ha átverekedtem magam a belvárosi forgatagon, viszonylag kellemes a kerékpározás. Végig kerékpárút  van amely hol a széles járdán, hol az autóúton vezet, rendes kijelölt sávban. Az utolsó ötszáz méter emelkedõ de nem olyan vészes, mert mire elfogyna az ember ereje, már látni a tetejét  és onnan a jól kiérdemelt gurulás következik. Egy ilyen kellemes délutánon szinte élvezet itt bringázni.

Apály volt és azt nagyon szeretem. A vörös homoknak teret ad a visszahúzódó tenger, sirályok hada lepi el a partot, mint ha egy nagy tálcán kínálta volna a tenger a gyümölcseit a szárnyas társaságnak. Húsz perc alatt letekertem és miután térdig bemerészkedtem a sekély vízbe a nap is kisütött.

Brixham a halászhajók fellegvára

Végre újra szabadnapom van és elterveztem, hogy a Torquay-tól kb. 15 km-re fekvõ Brixhambe kerekezek.

Voltunk már ott többször, mert nagyon szép és sok a látnivaló. Nemrég vacsorázni voltunk ott a barátainkkal a Breakwater éttermében, ahol csodálatos kilátás van a tengerre és a túlsó parton lévõ Paigntonra és Torquay-ra. Tulajdonképpen ezek a városok a Torbay öböl körül vannak félkaréjban. Brixhamben szokott lenni kalózfesztivál.

Sir Francis Drake Golden Hind nevü kalózhajójának a másolata a kikötõ belsejében horgonyoz. 

Voltunk már itt halászhajó versenyen is, mert Tibi kollégájának a férje volt az egyik hajó kapitánya. A verseny után hatalmas eszem iszom dínom dánom van mindíg. A halászhajók szorosan egymás mellett vannak és a hajókon fantasztikus hamburgerek és kolbászok sülnek, sörrel és hideg üdítõvel lehet öblíteni. 

Itt állomásozik a Lifeboat hajója is.

A kikötõ hatalmas, tele kisebb nagyobb hajókkal. A kikötõ mellett hatalmas halfeldolgozó üzem, de mégsem terjeng halszag sehol. A Brixham-i halfeldolgozóból szerte az egész országba szállítanak friss halat ami nagyon népszerü Angliában. 

Tehát autóval már többször voltunk itt de bicajjal egy újabb kihívás volt nekem. Ilyen messze még nem bicajoztam, pláne autóúton. Az úton több helyen igénybe lehet venni a kerékpárutat, de nem mindenhol van rendbetéve, és néhol a gaz igencsak benõtte az utat. Tehát maradt az autóút. Felfelé is sokat kell tekerni de nem volt olyan szörnyü. Egy óra alatt értem a városba, és az addig borús idõ hirtelen napos lett és a nyüzsgõ partmenti részre érve olyan jó érzés töltött el, hogy megcsináltam. Tudom, nem nagy dolog, de nekem még az. 

Elkerekeztem egy nagyon klassz helyre a Seawater swimming poolba, ami a tenger mellett van. 

Egy jó kis strand ez nagy medencével ami tengervízzel van töltve. Mire odaértem már újra beborult, de feltett szándékom volt, hogy úszom egyet.

                                     

A korai idõpont miatt és talán a borús ég okán senki nem volt a strandon, csak a vizimentõ. Igy hát fürdõruha fel és megmártóztam a  kb.17 fokos vízben, és úsztam néhány hosszt. Mivel a levegõ sem volt sokkal melegebb, egyáltalán nem vacogtam amikor kijöttem a vízbõl. Visszamentem a kikötõbe, és még elidõztem egy órát a nézelõdéssel. Ittam egy lattét a Costa coffee-ban majd elindultam vissza. 

A visszaút sokkal gyorsabban ment és az idefelé megszenvedett emelkedõk most gyors gurulós lejtõk lettek. Egy óra alatt visszaértem a kirándulásból, ami fantasztikusan sikerült, és nagyon büszke vagyok magamra mert harminc km-t bringáztam!!!! Egyébként a diétának és a napi szintü bicajozásnak köszönhetõen 4 kg-ot fogytam!!

Dolgos bringás hétköznapok

Csokitorta ide vagy oda, a bringázások után farkaséhes voltam és szerintem nem volt egyenlõ az elégetett és a magamhoz vett kalóriák száma. Ezért hipp hopp magamra dobtam plusz egy kilót és  egyébként sem éreztem magam túl jól a bõrõmben. Elég erõs csontozatom van ( ezt onnan tudom, hogy soha életemben nem sikerült eltörnöm egyetlen végtagom sem, pedig leestem innen onnan...;

Magyarországon egy szép nagy házunk volt és a fürdõszoba ablaka a kert végében álló garázsra nézett aminek rendes háromszög alakú teteje volt, padlása is jó magas. Kívülrõl egy vasvázas falépcsõ vitt fel a padlásra, korlát nyista. Itt tartottunk mindenféle limlomot. Egyszer épp esõ után jutott eszembe hogy valami baromi fontosat le akarok hozni és felmentem. A párom épp a két, akkor még öt és három éves gyerkõceinket felügyelte fürdés közben és az ablakon kitekintve annyit látott, hogy a lépcsõ tetejérõl ami cirka négy méter volt, háton érek földet, meggyorsítva a macerás lemászás procedúráját.

Azon kívül hogy percekig levegõ nélkül próbáltam túlélni, semmi bajom nem esett, csak nagyon sáros lettem. Szó nélkül bementem a fürdõszobába és ledobva ruháim beültem a lányaim mellé a kádba. )

Szóval ennyit a csontjaimról.  Ehhez képest a 160 cm magasságom(??) mellett eddig  ellavíroztam 68-69 kilóval, de a nagy adventure lázban elkezdtem nagyon éhes lenni és ettem. Amikor rámerészkedtem a mérlegre az pofátlanul 70,9 kg-ot mutatott és az már nagyon durva...

Egy hete elkezdtem egy diétát (bár szkeptikus vagyok a fogyókúrákkal szemben, inkább hiszek a mozgással való lefogyásban) de gondoltam, hogy legalább azért is megcsinálom, mert picit a gyomrom is visszanyeri lánykori méretét és nem egy feneketlen krumpliszsákhoz fog hasonlítani. És ha bringázok is mellette akkor tuti a siker. 

A diéta a következő ( ha valaki szeret próbálkozni esetleg...)

Az eredmény: a harmadik nap már egy kilóval kevesebbet mutatott a mérleg anélkül, hogy elállítottam volna. Egy hét után pedig három kilóval lettel könnyebb és ez nagyon jó érzés. Persze mindennap bringával jártam dolgozni, ami nem nagy kihívás mivel odafelé szinte végig gurulok és csak az utolsó ötszáz métert kell felfelé tekerni ( igaz akkor a tengerszinttől számított 60métert) és a tengerparttól indul felfelé.

És kipróbáltam picit hosszabb utat is, azt csak kétszer eddig mert nekem nagyon gyilkos volt.

De végül maradtam az elsőnél, mert tök jó reggel végig gurulni a városon.

Szóval amikor felérek a munkahelyemre szép piros leszek és próbálok levegőhöz jutni, de a tüdőkapacitásom még nem arányos a bejuttatni kívánt levegővel. Ilyenkor vicceskednek velem a lengyel kollégáim, hogy hova siettem ennyire. Szerintem komplett hülyének néznek, hogy képes vagyok már reggel elfáradni, és ezután még 15 szobát végigtakarítani, mosolyogni a vendégekre miközben egy piros bazi nagy, Henry névre keresztelt porszívót húzok magam után.

De nem bánom.

A hazafelé út egy picit hosszabb mert nem akarok folyamatosan felfelé menni és egy két dolgot  kosaramba is pakolok a Tescoban ami a kormányt hol erre, hol arra húzza. Szóval kerülök, de ennek az az ára, hogy az utolsó utca nagyon meredek, de ekkor már képtelen vagyok tekerni és inkább tolom a bringám.

Szóval így telnek a dolgos bringás hétköznapok. Remélem hamarosan ha hétköznap leszek szabadnapos, egy jó kis kirándulásról is beszámolhatok.