Dawlish Warren - Exeter

Fogtuk magunkat és bedobtuk a vacak piros lovam és Tibi posh Bromptonját a csomagtartóba és a lányokkal elindultunk Dawlish Warrenbe ahol a tengerparti strand mellett bicajt lehetett bérelni, viszonylag kedvező áron. Négy órára béreltünk a két lánynak, majd nekivágtunk a közel 35 km-es túrának ami egy fantasztikus szép kerékpár úton megy a Teign folyó mellett. Az első néhány kilómétert Aisa igencsak megszenvedte, mert már évek óta nem ült bicajon és autók között, vagy a járdán kellett eljutnunk a kerékpárútig, de szerencsére túlélte. Én már háromszor megtettem ezt az utat, bár nem Dawlishból hanem Starcross-ból indultam ami egy picit közelebb van a kényelmesebb részhez. A fantasztikus, napos idő végigkísért bennünket egészen az Exeteri kikötőig, amelynek az a különlegessége, hogy az Onedin család (ha valaki még emlékszik rá az én korosztályomból) kikötői jeleneteit itt vették fel. Egyébként egy csodás hely, klassz kajáldákkal és csecsebecsés boltokkal a folyó másik oldalán. Olyan szerencsénk volt, hogy a megszokott "most mit együnk, mert semmi sem gluténmentes" kálváriánk itt egy csapásra megoldódott, mert a Venice étteremben GF pizzát lehetett kapni és isteni ropogós volt, így Szula örülhetett, hogy véégre nem kell végigzarándokolni az egész környéket valami ehetőért. Visszafelé már össze kellett szednünk magunkat, az eső is elkezdett szemerkélni, de főleg az idő ment nagyon gyorsan. Kettőig lettek a bicajok bérelve, így nem volt egy nagy élmény a lóhalálában tekerés. Aisa és Szula is megszenvedte a versenyfutást az idővel, de végül cirka huszonöt perc késéssel befutottunk. A tulaj rendes volt és nem számított fel plusz költséget a késés miatt. 

Greenway ferry felé!

Belehúztam rendesen, nem mondom. Lehet, hogy holnap ki se tudok kelni az ágyból. Jó, jó, nem kétszáz kilómétert nyomtam, csak huszonhetet, de ezzel a szekérrel, itt (Devon tele van dombokkal, hegyekkel, föl-le,föl-le) szerintem így, két év szünet után nem is rossz. Igaz, néhányszor leszálltam a bringáról és 

jó hideg ásványvíz, végre!

toltam, de annyira nem vagyok elvetemült, mert ha nem megy hát nem megy. Egyébként is én a bicajozást nem sportból hanem élvezetből csinálom, így csak vállamat megrántva feltolom egy-egy meredekebb emelkedőn a bringát. Így is van benne élvezet. 

Szóval, lekerekeztem reggel a krimi királynő  nyaralójához, vagyis csak mellé a Dart folyóhoz, ahol átkompolják a nagy fa motorcsónakon az embereket Dartmouth-ba vagy Dittishambe. Paigntonon keresztül, a tengerpart mellett mentem, majd Goodringtonnál a műútra soroltam, ami mellett hol van kerékpárút, hol nincs. A Brixham felé vezető úton van egy leágazás Galmpton felé, ami az egyik kedvenc kis falum itt a környéken. Onnan vezet egy keskeny, vadregényes út Greenway felé. Odafelé több volt az emelkedő, mint visszafelé. Ugyan 17 fok volt, ami itt kellemesnek számít, de borús volt az ég és a szél is fújt. Mikor végre a Greenway komphoz értem kisütött a nap. Két idős ember nézelődött a kompra várva vagy nemrég jöhettek vele, mindenesetre a motorcsónak sehol nem volt. A kis büfé, ahol ásványvizet reméltem venni, elől zárva volt de az oldalajtó nyitva, a kinti asztalon laptop, de senki fiát nem láttam aki erre felügyelne. Végül a két kisöreg felsétált a Greenway felé vezető meredek úton, és meghallottam, hogy Dartmouth felől közeledik a nagy fa motorcsónak, emberünkkel, aki a büfét is üzemeltette és a kompot is. Simán otthagyott csapot papot nyitva. Kaptam ásványvizet, aminek nagyon örültem, hiszen a béna kis piros bringámon nincsen kulacstartó, és már borzasztóan ki voltam száradva, a fejem lángolt mint a cékla. Leültem pihentem keveset, néztem a Dart folyón mooringon keringő  vitorlásokat, Dittisham szines házikóit (Dishamnek ejtik :P ) aztán felkerekedtem és elindultam visszafelé. Onnan hogy visszaértem a brixhami elágazáshoz, szinte röpültem hazafelé. A Strava szerint a legnagyobb sebességem 52 km/h volt, ami nem semmi. Jó is volt egy kis hónaljszárító szél. Csak itt, Torquay-ban kellett újra felfelé mennem, ahogy közeledtem az otthonomhoz. Jó két és fél órás kirándulás volt, de megérte! :)

A vasparipának nem kell patkó

Lassan átírhatom a blogom címét, olyan rég nem posztoltam semmit. Igen, igen, ötvenkettő idén. De lehet, hogy elhalasztom mert ez az év úgy ahogy van mehet a kukába, semmi jót nem hozott, de télleg. Szóval két éve nem bringáztam. A legutóbbi szerencsétlenkedésem eredménye egy lyukas belső, külső és kiraktam a januári cudar időbe a tároló mögé, összecsukva a bringám. Két évig ott pihent és piszkosul berozsdásodott. Egy hónapja aztán úgy döntöttem, lecsiszolom, rendbe rakom. Tibi azt mondta, hogy nehogymár ezt a rozsdakupacot rendbe rakd! Neked egy Brompton kell. Kell a fenének! Mondtam erre. Nekem a saját vacak bringám kell, na! Szétszedtem ripityára. Csak reménykedtem, hogy majd emlékszem, mit hova később. Tibi bringa állványára feltettem és lecsiszoltam a rozsdás részeket. Vettem piros festéket és ez sajnos rossz ötletnek bizonyult mert elég bénán néz ki most ahol összefolyt, ragadt,majd lejött itt ott a felfújt festék. Ráadásul eleredt az eső, erre behoztam de kisütött a nap és újra kivittem a szerencsétlen vasparipát.

Add caption

Vártam egy hetet, amíg újra lett egy kis időm és vettem külső, belső gumit. A váltóval és a fékkel végül meggyűlt a bajom, így kénytelen voltam segítséget hívni. Tibi látta, hogy mégiscsak lesz valami ebből a rozsdakupacból, de még így is fintorogva bütykölgette. Végül csak összeraktuk valahogy. Ahogy kipróbálás céljából felpattantam a nyeregbe, máris úgy éreztem magam, mintha csak tegnap ültem volna rajta utoljára. Aztán végre tegnapelőtt felpattantam korán reggel és egy tíz kilóméteres kört tettem a város körül. Érintettem a gyönyörű Princess Piert a kikötőnél, végigmentem a promenádon majd feltekertem a Cockington Country  parkba és végig az erdőn visszajutottam a városba. Voltak nehéz percek, amikor még tolva is lihegtem mert a 25 fokos emelkedőt nem nekem találták ki. De azért nagyon élveztem. Már alig várom a következő szabadnapom, mert azt tervezem újra meglátogatom a régi helyeket, Starcrosst és Brixhamet vagy Greenwayt, ahol Agatha Christie nyaralója van.

Időutazós játék

A szabadnapomon ugyan nagyon hideg volt de szépen sütött a nap. Nem vágytam hosszú kerékpár túrára. Ezért inkább úgy döntöttem, hogy körbejárom a várost és az előzőleg egy Facebook oldalról letöltött régi képeket az itteni épületekről vagy városrészről megpróbálom ugyanabból a szögből megörökíteni. Végül tizenhat kilómétert bringáztam közel két óra alatt és néhány képet sikerül is elkészítenem. Ebből készítettem egy videót is. Egyébként nagyon jó játék, másnak is ajánlom. Egy picit beleolvadni a múltba, vagy felidézni, hogy mi volt itt vagy ott azelőtt. Hol jobb, hol siralmasan modern vagy lepusztult lett, de mindenképpen más.

És a bicajos teljesítményem, ami persze siralmasan fest a maga két órájával, de annál jobban szórakoztam. Néha kell az ilyen.

Greenway felé

Picit szomorú voltam, mert azt irta a telefonom, hogy ma kimondottan kellemetlen esõs borús idõ lesz. Azt terveztem, hogy bicajozok egyet, kihasználva a szabadnapom. Persze, õsz van, és az idõjárás itt a tenger mellett abszolút kiszámíthatatlan, tehát bíztam az áramlatokban és a jó szélben. Ezért arra ébredtem, hogy az épp elvonuló felhõk közül már kisütne a nap de a tenger felõl bekúszó sūrū köd beborítja fölöttünk a kék eget. Azért kilenc körül elindultam. Célom a Greenway, Agatha Christie otthona, vagyis az azt körül ölelõ park és a Dart folyó kompkikötõje volt. Nehéz itt emelkedõk nélkül megúszni, felkészültem hát az izzasztó dombokra és a hūsítõ lejtõkre.

A Torre Abbey sandra érve a nap már átsejlik a köd mögül. Meg kell állnom mert nagyon furcsa, hogy ezen a reggeli órán többen is úsznak a tengerben. Lemegyek a lépcsõket nyaldosó hullámokhoz és beledugom a kezem a vízbe. Meglepetésemre a tenger szinte langyos. Egy néni kiált ki a vízbõl, hogy higgyem el ez a víz most legalább húsz fokos. Tehát ezért a köd, mivel a levegõ hõmérséklete csak 13 fok, gondolom korábban pedig csak 8-9 fok lehetett. Felmerül bennem, hogy visszamegyek a fürdõruhámért de aztán mégis meggondolom magam és tovább tekerek Paignton felé. A régen csigalassúsággal megmászott emelkedõkön most játszi könnyedséggel pedálozom  fel. A Preston beachen már süt a nap is, és egy picit megpihenek a tengerparton élvezve a melegét. Aztán tekerek tovább Churston felé a fõúton, és azon a nagy emelkedõn is feljutok amelyen néhány hónapja még leszálltam a bicajról. A Greenway felé vezetõ út is nagyon szép, miután letérek a fõútról. A széles utat két oldalt elegáns földszintes házak övezik, gyönyörū, gondozott kertekkel. Lefelé gurulva egyre öregebb ám annál gondozottabb házak bukkannak fel. Meg kell állnom, rácsodálkoznom erre a kis településre melynek a neve Galmpton. A Galmptoni kis hivatal jobbra magában is egy mesebeli házikó. 

Balra egy házon tábla, miszerint itt élt Robert Graves író és költõ, valamint, hogy a ház a 17. században épült.

Majd egy fogadó és vendégház következik, utána apró kis templom. 

Mindenhol virágok a kõházak oldalán.

 A forgalom elenyészõ. A helyiek és a szolgáltatók közlekednek ezen az úton, mert a Greenway házba látogatók busszal érkeznek vagy a Greenway autói viszik és hozzák, kivéve ha gyalogosan vagy mint én, kerékpárral közelítik meg a területet. Miután elhagyom Galmptont az út szūkebb de annál kanyargósabb lesz. Jobbra hihetetlen panoráma tárul elém, meg kell állnom hogy gyönyörködjek.

Bocik legelnek valahol lent a völgyben, egy kis kapun keresztül be lehet jutni a domb tetejére, kissé lejjebb a Greenway vasútállomás, ahol  a kis gõzösök pöfögve állnak meg Kingswear felé vezetõ útjukon. 

Megfogadom, hogy visszafelé megvárok egyet. Elgurulva a Greenway park mellett lefelé megyek tovább a Dart folyó hajóállomására. Borongós az idõ de azért néha ki-kisüt a nap. 

A hajóàllomás szinte néptelen, de hamarosan megérkezik a Dartmouthból közlekedõ komp, látogatókkal a fedélzetén. A kis büfében két ember dolgozik, az egyik néha átcsónakozik a másik oldalra és egy-egy fuvarral jön vissza. 

Nagy a forgalom a folyón, elõször a Torquayból Dartmouthba közlekedõ hajó jön, majd a tengerészgyalogság egyenruhájában két kék fehér hajó tünik fel, gondolom a Dartmouth-i Britannia Naval College hajója. Vitorlások, motorcsónakok, kis- és nagyhajók. Egy dédapám gyerekkorában odahelyezett padon ülök a kikötõ közepén. Ezt onnan tudom, hogy a pad úgy néz ki mintha korhadt és szálkás lenne, de tükörsimára van kopva az ülõfelület. Agatha C. még ücsöröghetett ezen, s közben azon törte a fejét, hogy megmérgezze vagy leszúrja az áldozatát a könyvében. 

Ebben a csodás miliõben fantasztikus krimik születtek egykor. A büfés fehér meghatározhatatlan típusú kutyája a padon keresztül a hónom alatt dugja át a fejét egy kis fülvakarást remélve. Megkapja. Kacsák placcsognak el elõttem, egy fehér és két pekingi lehet.

Egyre borúsabb lesz az ég, így szedelõzködöm és feltekerek a parkhoz, ahol egyenruhás portás fogad és beenged. Az õsfákkal teli park gyönyörū, néhol apró lila virágok, máshol pálmafák bújnak meg fenyõfák között békességben. 

Körbetekerek, de a látogatóközpontba ami Agatha Christie házához vezet, már nem megyek be mert most nem szeretnék 11 font belépõt  fizetni, hogy megtekintsem az író házát belülrõl. Visszafelé megállok a vasutállomás fölött. Meghallom a messzi vonatfüttyöt és már készítem is a kamerám. Néhány perc múlva feltünik a gõzös és pöfögve megáll, kiteszi utasait. Lassan elindul s mielõtt még eltünne az alagútban, küld egy füttyöt felém. Hálás vagyok az élményért. 

Olyan gyorsan visszajutok Torquayba mintha csak idõutaztam volna. Naná, hiszen visszafelé alig van emelkedõ és a kerékpárútakon úgy hasítok lefelé, hogy attól tartok átlépem a 30mérföld/órás sebességhatárt. Igaz csupán 15 mérföldet tekertem, de mivel én kocabringás vagyok és folyton megállok gyönyörködni meg fényképezni, elég is volt ennyi.

Starcrossból Exeterbe

És végre a múltkori elmaradt (eltévedt) utat végig gurulhattam. Igaz az idõ nem volt a legnyáriasabb, de bicajozáshoz elment. A kerékpárút csúcs volt! Pont az a nézelõdõs, néhány fotóhoz megállós de ha nagyon akarok akkor gyorsan tekerõs út volt. A szembõl érkezõktõl mosoly vagy köszönés. Egy szakaszon seregnyi (kb tizenöt) anyuka egyenbicajon, piros utánfutó kocsiban egy-egy csemete. Idösek, fiatalok, kirándulók, gõrkoris sielõk, és sok sok szép látnivaló.

 A Powderham Castle másik oldalról is szép, fõleg a templomkert, ahol meg kellett állnom, mert az én ketyóm a templomkert, mert van benne valami festõi, örök és idõtlen. Semmiképp sem lehet egy sima temetõhöz hasonlítani.

 Bocik százával, nyuszik (olyan Bambiból elõugró kis szürkék, fehér pamaccsal a hátsójukon). 

Õsrégi hadihajó roncs, a folyón visszatükrözõdõ fák, az útszéli tarka virágok még így, ebben a szürke idõben is fantasztikus látványt nyújtottak. Exeterbe beérve a dokkokhoz érkeztem, a folyó mentén vitorlás iskolások, a sárkányhajóban ütemes dobolásra emelték az evezõt, kis kávézók, színes boltok, hattyúhad a hidak alatt, ezernyi virág a házak oldalán. Sajnos viszont elkezdett szitálni az esõ és sokáig nem maradtam. Visszafelé szerencsére a városból kiérve megszūnt az esõ és vígan tekerhettem tovább.